„Az utazások visszavezetnek önmagunkhoz”
Avagy hogyan jutottam el a 80-as évekbeli Magyarországról Kanadába.
Történetem első részét alább olvashatjátok.
Milyen szép és igaz gondolat a fenti idézet. Engem is visszavezetett egy emlék a 32 évvel ezelőtti önmagamhoz, amiről a Facebook is emlékeztetett… Életem első, nagy utazásáról, életre szóló csodálatos élményeimről. Ezt a kis személyes, kissé szentimentális – de hát ez már csak a korral együtt jön – visszaemlékezést szeretném megosztani Veletek.
1988 nyarán, első éves főiskolásként indultam el Kanadába úgy, hogy addig a napig az erdélyi, (cseh)szlovák és az osztrák hegyeken és városokon túl nem igazán jutottam messzebb. Ezért aztán iszonyú bátornak éreztem magam, hogy így neki mertem vágni ennek a nagy utazásnak, mert abban az időben ez azért egy tényleg elég vagány dolog volt… Még akkor is, ha egyébként nyilvánvalóan nem a totál idegenbe érkeztem, hiszen családom apai ágának nagy része él ebben a csodás országban. Úgyhogy az igazi nagy kalandor valójában a nagypapám bátyja volt, aki a nagy gazdasági világválság idején, még 1932-ben indult szerencsét próbálni a tengerentúlra. Szorgalma és eltökéltsége meghozta az eredményt és a szerencséjét. Egyszer még „hazaszaladt” egy magyar feleségért, hogy családot alapítson az újhazában, mely az évtizedek alatt igen népes, de annál összetartóbb – immár hat generációs – családként éli, a sokunk által irigyelt kanadai mindennapokat.
Ebbe a környezetbe csöppentem én bele az óhazából, s legalább akkora szenzációnak számítottam a családban és a kint élő magyarok közösségében, mint amekkora ámulatba estem én egyik napról- a másikra. Óriási élményekben volt részem, egyrészt természetesen családról családra jártunk, hogy bemutatkozzak és 2-3 napot töltve mindenkinél, hogy mindenki megismerje a bátor Hugit (mert, hogy ez a becenevem) – megjegyzem az összes unokatesóm közül, egyedül az éppen akkor beszélni kezdő 1,5 éves Steven tudta hibátlan magyar akcentussal kiejteni a nevemet. És ha már szóba hoztam Stevent, nos ő ez év tavaszán tett arról, hogy tovább bővüljön a hatodik generáció, s megszületett a kislánya.
A családi körmeneten túl természetesen az összes, a környékünkön létező kanadai látványosságot bejártuk. Internet nem lévén, nyilvánvalóan útikönyvekből próbáltam már itthon felkészülni ezekre a csodákra, de bizony így is leesett az állam úgy kb. naponta ötször… Átlagosan… Ma már bizonyára úgy fogalmaznék, hogy konkrétan kultúrsokkot kaptam a 80-as évek szocializmusából megérkezve, de mivel nem is ismertem ezt a kifejezést, ezért inkább úgy festem le magam, hogy csak lestem, mint a moziban, olyan dózisban kaptam az ámulatokat. Mert ez bizony a torontói reptérre való megérkezésemtől kezdve – az általam is jól ismert döcögős M7-es autópálya után – a 2×4 sávos highwayen száguldó 8000 cm-es cirkálóból bámulva az égig érő felhőkarcolókat, majd pedig első esti éttermi vacsorámként felszolgált Frédi-Béniben látott gigant méretű steak elfogyasztása utáni döbbenetemig, gyakorlatilag minden nap elképesztő élményekben volt részem…
Folytatása következik…
Hugi